Lelkét üti nyélbe
Amit érzel: a(z) jó.
Kitörtek a csillagok.
A tükörben havazik.
Hó- és kristálykoporsó.
El sosem ég.
És neked sosem elég.
Hüllőkézen az évek.
(Sárkány, Kígyó.)
Mit csinál az író?
Lelkét üti.
A valódiak tudnak egymásról,
a többi nem számít,
csak számítás.
Viszem az arcom,
egy darab telet.
Elhúzom a függönyt.
Egy darab mind felett.
Cukkolom a jeget,
ne hízzon tovább.
Bájos üregek.
Áradó üresség.
Társasági sírkövek.
Az elbűvölő semmi.
Erkölcsi tehenek.
Láttunk már eleget.
Bedobta az élet az arcomat.
Még hallom ma is
a csilingelést,
csörömpölést.
Aztán elbújt az élet,
de kurvára van még nála kő.
Hóval bélelt. Drága.
Nekem növő.
Kioldódik a gyerekkor enyve,
nem tart semmi egybe.
A porrá tört sötétet
kavarom a tejbe.
Mindig ide jutok.
A feketéhez és a fehérhez.
A pandavágyó léthez,
a csak felfeléhez.
Nem író, aki titkokat nevez meg.
Nem író, aki nem vet meg.
Néha a különlegest kergeted,
néha ő kerget tégedet.
Zsenik vannak a zsebemben:
ma gyerekzsúrra megyek.
Ma én kergetek.
(Megjelent az Alföld 2025/4-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Szolláth Katalin munkája.)
Hozzászólások